Így lehetetlenítenék el az Alkotmánybíróság működését az NGO-k

Az Amnesty International és a vele együttműködő civil szervezetek 2025 őszén újabb dokumentumot tettek le az uniós asztalra a 7. cikk szerinti eljárás keretében. Formailag „ajánlásokról” beszélnek, de a szöveg logikája egyértelmű: konkrét, számonkérhető feltételrendszert akarnak rákényszeríteni a magyar kormányra, és azt az érzetet keltik, mintha a magyar félnek nem is az uniós jogi normáknak, hanem a Brüsszel által is finanszírozott NGO-k elvárásainak kellene megfelelnie.

A dokumentum aláírói nem ismeretlenek: ugyanaz a néhány, évek óta aktív „jogvédő” szervezet, amelyek háttéranyagokkal és árnyékjelentésekkel támogatnak minden Magyarországot elítélő nemzetközi jelentést. A mostani csomagban számos témakör szerepel, jelen elemzés azonban ezek közül az Alkotmánybíróságra vonatkozó követelésekre fókuszál.

Kettő olyan állításcsoportot vizsgálunk, amelyek a magyar gyakorlattal szemben irreálisan magas, az uniós „bezzegországokra” sem alkalmazott mércét állítanak fel:

Az Amnesty és partnerei azt követelik, hogy az Alkotmánybíróság tagjait legalább négyötödös parlamenti többséggel lehessen megválasztani, egy olyan jelölőbizottság javaslata alapján, amelyben a kormány- és az ellenzéki oldal „paritásos alapon” képviselteti magát.

Papíron ez a modell konszenzuskényszert jelentene. A gyakorlatban azonban azt eredményezné, hogy egy törpe kisebbség bármikor képes lenne blokkolni az alkotmánybíró-választást pusztán azzal, hogy nem vesz részt a jelöltállítás folyamatában. Ezzel pedig akár működésképtelenné is teheti a testületet, vagy rákényszerítheti az akaratát a parlamentre, amennyiben a többség fel akarja oldani a patthelyzetet.

Fontos hangsúlyozni: ilyen szintű szupertöbbséget uniós standardként sehol sem fogalmaztak meg. A legtöbbet hivatkozott „bezzegállamokban” – Franciaországban és Németországban – az alkotmánybírák kiválasztása kimondottan politikai jellegű parlamenti döntés, amelyhez rendszerint kétharmados vagy annál gyengébb többség, illetve politikai alku szükséges, nem pedig négyötöd.

Egy korábbi elemzésünkben részletesen bemutattuk:

Ha tehát a magyar alkotmánybíró-választáshoz a „bezzegországokhoz” mérten szigorúbb feltételeket szabnának, akkor a kérdés önkéntelenül adódik: mi lenne a következő lépés, ha ez sem hozná meg a kívánt politikai eredményt? Népszavazás az alkotmánybírókról? Vagy végső soron „független szakértők” – értsd: ugyanazon NGO-k – jelölnék ki a testület tagjait?

A 4/5-ös követelés mögött valójában nem szakmai, hanem politikai logika húzódik meg: ez a szabály garantálná, hogy a mindenkori jobboldali többség ne tudjon önállóan alkotmánybírókat választani. A hatályos kétharmadhoz kötött szabály tehát azért nem felel meg nekik, és azért nem csak egy szinttel emelnék a küszöböt (3/4-re), mert a magyar társadalom elsöprő többsége a konzervatív és nemzeti radikális pártokra szavaz.

Vagyis a követelésük nem a hatalommegosztás elvének érvényesülését szolgálja, hanem a választói akarat „felülvizsgálatát” célozza.

Az Amnesty-csomag egyik visszatérő állítása az, hogy a korábbi politikai tisztség önmagában kizárja az alkotmánybírói függetlenséget. Aki volt miniszter, képviselő vagy bármilyen egyéb tisztségben politikai szereplő, az az érvelés szerint „pártkatona”, akitől nem várható pártatlan döntéshozatal.

Ha ezt a mércét komolyan vesszük, nemcsak Magyarország, hanem számos nyugat-európai „bezzegállam” gyakorlata is azonnal gyanússá válik. Következésképpen ez a követelés sem az „európai standardok” bevezetéséről szól, hiszen a tagállami modellekben jellemzően:

Spanyolország alkotmánybírósága (Tribunal Constitucional) 12 tagból áll. A bírákat a király nevezi ki, de: négy jelöltet a Kongresszus, négyet a Szenátus (mindkettő 3/5-ös többséggel), kettőt a kormány, kettőt az igazságszolgáltatás legfelső önigazgatási szerve, a Bírói Tanács (CGPJ) jelöl. A tagoknak „elismert szakmai tekintéllyel bíró jogászoknak” kell lenniük, legalább 15 év gyakorlattal.

A politikai múlttal szemben viszont nincs általános tiltás: a gyakorlatban több egykori miniszter és országgyűlési képviselő is bekerült a testületbe. Jó példa erre Juan Carlos Campo, aki 2020-2021-ben igazságügy-miniszter és korábban szocialista képviselő volt, majd 2022-ben a kormány jelölésére alkotmánybíróvá nevezték ki.

Olaszország alkotmánybírósága (Corte Costituzionale) 15 tagú, a bírák öt tagját a köztársasági elnök, ötöt a parlament és ötöt a legfelsőbb bíróságok választanak, mindegyiküket kilencéves mandátummal. A jelöltek kifejezetten a szűk szakmai elithez tartoznak: a legfelsőbb bíróságok bírái, jogtudós professzorok és 20 éves vagy azt meghaladó gyakorlattal rendelkező ügyvédek.

A politikai tapasztalat itt sem kizáró ok: Giuliano Amato például kétszeres miniszterelnök, több miniszteri posztot betöltött politikus volt, mielőtt alkotmánybíró, majd 2022-ben az olasz alkotmánybíróság elnöke lett.

Ha az Amnesty-logikát alkalmaznánk, Spanyolország és Olaszország egész alkotmánybíráskodását „politikailag súlyosan terheltnek” kellene minősítenünk – mégis, ezek az országok rendre a jogállamisági rangsorok „jó tanulói” között szerepelnek.

Finnországban egyáltalán nincs alkotmánybíróság. Az alkotmányosság előzetes vizsgálatát a parlament Alkotmányjogi Bizottsága (Perustuslakivaliokunta) végzi: a testület tagjai képviselők, vagyis aktív politikusok. A bizottság a finn alkotmány szerint az alkotmányértelmezés „hivatalos fóruma”.

A bizottság természetesen meghallgathat jogtudósokat és más szakértőket, de a végső döntés a politikusok kezében van. A nemzetközi szakirodalom kifejezetten rámutat: ez a modell a politikai alkotmányosság-ellenőrzés klasszikus példája, amelyet mégis „jól működő és pluralista” rendszerként tartanak számon.

Ha tehát a politikai pálya önmagában „megmérgezné” a jogállamiságot, Finnország aligha lehetne az egyik legpozitívabb példaként emlegetett uniós tagállam – és mégis az.

Svédországban sincs külön alkotmánybíróság, az alkotmányértelmezésben kiemelt szerepe van a Legfelsőbb Bíróságnak és a Jogalkotási Tanácsnak. A legfelsőbb bírósági bírákat a kormány nevezi ki, a bírójelölteket egy formálisan független állami szerv javasolja. Ennek tagjait ugyanakkor maguk a politikai szervek nevezik ki, és a bírósági igazgatást végző szervezet is a kormány alá rendelt hatóság.

A svéd modell tehát messze nem „politikamentes”: az igazságszolgáltatás személyi összetétele felett a végrehajtó hatalomnak nagyon komoly befolyása van.

Hollandia esetében a helyzet még beszédesebb: nincs bírósági alkotmányossági felülvizsgálat, az alkotmány 120. cikke tiltja a parlamenti törvények alkotmányossági kontrollját. Az előzetes alkotmányossági szűrésben pedig az Államtanács játszik kulcsszerepet, amely egyszerre a kormány egyik legfontosabb jogalkotási tanácsadója és a legfőbb közigazgatási bíróság.

Az Államtanács elnöke az uralkodó, a tényleges vezető a miniszterelnök által javasolt alelnök, a tagok pedig a koronától kapják megbízatásukat. A testületnek számos korábbi miniszter, parlamenti képviselő, pártpolitikus a tagja, kifejezetten politikai, diplomáciai vagy közigazgatási háttérrel.

Mindez nem akadályozza meg, hogy Hollandiát a jogállamiság egyik mintaképének tekintsék, holott jól látható, hogy a „politikai múlt” itt sem minősül kizáró tényezőnek.

Az európai gyakorlat alapján nehéz jóhiszeműen kitartani amellett, hogy:

A valóság az, hogy olyan alkotmánybírói, illetve alkotmányossági modellek, amelyekben a politikusoknak nincs szerepük a kijelölésben vagy az értelmezésben, gyakorlatilag nem léteznek az EU-ban. Mindeközben viszont több sikeresnek tartott modellben (Finnország, Hollandia) maguk a politikusok gyakorolják a döntő alkotmányossági kontrollt – vagy a parlamenti bizottság, vagy egy a végrehajtó hatalomhoz kötődő, politikai hátterű tanács révén.

Ehhez képest a magyar rendszer, amelyben: szakmai követelményekhez kötött, minősített parlamenti többségen alapuló alkotmánybírói kinevezés működik, és ahol az aktív politikai tisztség és a bírói hivatás elválasztása kifejezetten szigorú, nemhogy nem kirívóan „átpolitizált”, hanem sok szempontból moderáltabb, mint több „példaként” emlegetett nyugat-európai modell.

Az Amnesty által sugallt norma – miszerint a politikai múlt önmagában diszkvalifikál – nem írható le uniós standardként. Sokkal inkább egy politikai-aktivista elvárás, amelyet ha következetesen alkalmaznánk, több nagy nyugat-európai alkotmánybíróság és alkotmányossági modell legitimitását is megkérdőjelezné.